Szepes Mária: Az élet örök, halál nincs

A 2007-es évem egy csodával kezdődött. Otthonában fogadott Szepes Mária. Ez a név önmagában fogalom, de azért hozzáteszem, hogy írónő, az ezotéria nagyasszonya.
A 80-as években kamaszkorom kezdetén hallottam róla először, és mély érdeklődést váltott ki belőlem. Ki lehet, milyen lehet az az ember, aki írásaival, gondolataival képes megváltoztatni, jobb irányba terelni életeket, és mi lehet az a fontos titok, aminek ő a birtokában van.
Kultikus alakot sejtettem meg benne, akinek a léte, munkássága egyetemesen meghatározó.

A sok hányattatáson keresztül ment, halálra ítélt, majd főnixként újraéledt könyvének első legális kiadása engem is elindított a lelki, szellemi úton, nem is remélve, hogy ez az út hozzá is elvezet, a 89-es kiadású Vörös oroszlánnal a kezemben.
A beleírt dedikációja január 12-e óta többször eszembe jut, és olyankor nyugalmas boldogság telepszik rám: Renátának, aki időtlen idők óta fut felém, és most végre ideért. Sok szeretettel öleli a testet cserélgető Szepes Mária.

Gyönyörűen beszél, minden mondata fontos üzenet. Olyan sok mindent szeretne mondani, átadni nekünk. A kulcsot szeretné átadni, hogy rávezessen minket, hogyan tegyük jobbá az életünket. Ez magunktól nem megy. Túl zaklatott minden. Túl sok dolog vonja el a figyelmünket. Kellenek a Mesterek, akik önzetlenül adnak nekünk, mint Szepes Mária és Müller Péter is. Figyeljünk rájuk, legyen időnk olvasni őket.
Nem tudom, hogy szólítsam, Ő Szepes Mária, bár már a 98 éves testében van, Ő az ezotéria nagyasszonya, aki most is úgy ül, egyenes háttal, tiszteletre méltóan, érződik, hogy a szellem uralja a testet, én vele szemben. Mégis maradok a Mária néni megszólításnál.

- Mária néni 98 éves korában is ontja magából a gondolatokat. Egészséges, csak a szeme gyenge, nem lát jól, diktálja az újabb műveit. De ahogy mondja, a harmadik szemével kristálytisztán lát, ami által egy teljesebb, tökéletesebb szemszögből vizsgálhatja a dolgokat.

- Az a mániám, vagy szent őrületem, hogy amit írok, azt érdekesen írjam. Nincs jogom sem tudománnyal, sem művészettel untatni senkit. Eddig 150 könyvem jelent meg, de 200 lesz azután ha már levetem a testemet. Legalább tíz évre való örökség rejlik még nálam, amit megtaláltok, ha már nem leszek itt. Mert fontos, hogy az üzenetek, amik rajtam keresztül életre keltek, eljussanak azokhoz, akiknek szükségük van rájuk, ebben a zavaros, veszte felé száguldó világban. Soha nem akartam mást, mint írni. Így, kilencvennyolc évesen is. Az írás az, ami erőt ad, az a tudat, hogy feladatom van, adhatok. Pár éve, egy betegség folytán a halálkapu közelébe sodródtam, de „visszaküldtek”, mert még mindig szükség van itt rám. Versekbe tudtam önteni azt, amit akkor megéltem. Rengeteg versem van, 1925-től írom őket, egészen a mai napig. És csakis azért, mert tudom a halhatatlanságot. Az emberek általában annyira félnek a haláltól, hogy inkább menekülnek őrültségek felé. Pedig nem kell félni. Nagyon rossz erők dolgoznak ma a világunkban. A gyűlölet a szeretet megbetegedése. Le kell szerelni a gyűlöletet, mert az újabb gyűlöletet és harcot szül, ami sehova nem vezet és lehúz. A szeretet felemel, könnyűvé tesz. Éljünk inkább felfelé. Az emberek többsége önző, csak önmagára gondol. Azért dolgozom – írok és tanítok -, hogy ébresztőt fújjak, bebizonyítsam, hogy a másokért való szolgálatnál nagyobb ajándék nincs. Egész életemben úgy segítettem másoknak, hogy nem kértem pénzt érte. Erre azért voltam képes, mert tudtam, hogy az anyagi javak nem sokat érnek, egyedül a fölfelé törekvés, az önzetlen segítségnyújtás az, ami értelmet adhat az emberi életnek. Hiszen nem én vagyok a fontos, hanem az, hogy amit az isteniből kapok – továbbadhassam.

– A világ önző, de az emberek vágynak a jóra, a szeretetre. Ezt mutatja az is, hogy Mária néni könyvei a világ minden táján olvasottak. A  Szintézis Szabadegyetem amit prof. László Ervin filozófussal indított útjára Mária néni és a Szepes Mária Alapítvány is egyre több követőre talál…

– Feladatom, hogy felemeljem azokat, akik nem látnak tisztán, de vágynak a fényre. Ugyanakkor természetesen minden ember mágus, azaz birtokában van annak a teremtő erőnek, amellyel megváltoztathatja saját életét. Az önismeret nagyon fontos, ebben jó iránytű lehet a grafológia, az asztrológia, vagy akár a reinkarnációs út megvilágítása. Ez utóbbinak kimondása a Vörös oroszlán című regényem megszületésekor – 1946-ban – nagy vihart kavart. Sok hasonló témájú könyvvel együtt ezt is betiltották. Sőt. Elégették. De hamvaiból feltámadott. Érdekes, hogy néhány évtized elteltével a világ számtalan országában sok kiadást megélt. A vörös oroszlán megjelenése után Hamvas Béla, a nagyszerű író, filozófus, polihisztor, aki akkor könyvtáros volt a Széchenyi Könyvtárban azt írta nekem: „Egy városban vagyunk, nem lehet, hogy ne ismerjük egymást.” Innen indult a haláláig tartó barátságunk és kölcsönös tiszteletünk. Az emberek egyre nagyobb számban értik, hogy ebben a „bolond, ám érdekes” (ahogy az akkori kiadóm jellemezte) történetben mennyi igazság van. Magyarországon egyébként csak a rendszerváltást követően jelenhetett meg, azóta azonban folyamatosan jelen van az olvasók életében. Ez az én sorsom – nyolcéves koromtól mást sem tettem, mint írtam, de csak nyolcvanévesen váltam elismert íróvá. Nem tehettem mást, ömlött belőlem a gondolat, a szó, és nincs megállás ebben ma sem.

Szerző: Forgács Renáta